HOLOKAUSZT AZ INTERNáLóTáBORBAN: A VáMOSMIKOLAI LENGYEL TáBOR TöRTéNETE

A magyar diplomácia már a II. világháború kezdeti szakaszában két nagy kihívással szembesült: Lengyelország lerohanása nyugatról a náci Németország és keletről a Szovjetunió által, valamint a téli háború, amikor Finnország tartóztatta fel területi veszteségek árán a szovjet katonai agressziót.

Az 1939. szeptember 1. – a Lengyelország elleni invázió megindulása  –  és az 1941. június 22., vagyis a Barbarossa-terv kezdete között a náci Németország és a Szovjetunió szövetségesek voltak. Gróf Teleki Pál miniszterelnök kellemetlen időszak elé nézett. A magyar vezetés visszautasította a nácik igényét, ami a magyarországi infrastruktúra használatára és a magyar részvételre vonatkozott, és megnyitotta a határokat a lengyel menekültek előtt.

A „lengyel ügy” aztán csak egyre bonyolultabb lett: Władysław Sikorski tábornok vezetésével lengyel emigráns kormány alakult Londonban, amely 1941 júliusában szövetséget kötött a Szovjetunióval. Ez kiváló ürügyet biztosított a náci vezetésnek arra, hogy nyomás alá helyezze Magyarországot. Azt követelték Budapesttől, hogy adja ki a lengyel menekülteket, különösen azokat, akik náciellenes politikai tevékenységet folytattak vagy zsidónak minősültek. A magyar kormány viszont nem ismerte el a Sikorski-kormány legitimitását, ezáltal erre hivatkozva, elkerülhette a lengyel menekültek kiadatását.

Beszállásolás Vámosmikolán

1939-ben a Magyar Honvédség visszafoglalta a Kárpátalját, így egy rövid időre megint lett közös lengyel–magyar határ. Ezután az északkelet felől érkező lengyel menekültek számára számos tábort hozott létre a magyar államigazgatás az Ipoly mentén. Idetartozik Vámosmikola községe is, ahol 1939 szeptemberében egy határőrlaktanyát alakítottak át menekülttáborrá, ahol a kezdeti időszakban nagyjából 500 menekült lelt ideiglenes otthonra.

A mintegy 110 ezer menekültből az 1940-es évek derekára nagyjából 15 ezren maradtak Magyarországon, közülük nagyjából 3000 zsidó. A Belügyminisztérium utasította a menekültek nyilvántartásba vételét végző hivatalnokokat, hogy lehetőleg keresztényként regisztrálják őket. Azokat a lengyelországi zsidókat, akik viszont ragaszkodtak identitásuk nyilvántartásba vételéhez, a zsidó hitközségekhez irányították.

A katonai menekültek esetében mindez másként alakult. A kormányzat számukra internálótáborokat hozott létre. A legénységet és a tiszteket elkülönítették (sokszor földrajzilag is, azaz más-más táborba kerültek), előbbieket gyakran fogták munkára, utóbbiak a rendfokozatuknak megfelelő tiszti illetményben részesültek.

Kivételt képeztek viszont a zsidó katonák: egy 1941. augusztusi, a Belügyminisztériumban megfogalmazott javaslatot követően a vámosmikolai internálótáborban levő keresztény lengyeleket más táborokba szállították át, helyükre pedig zsidó katonákat költöztettek be. A cél a zsidó katonáknak a városi  –  elsősorban a budapesti  –  zsidóságtól való fizikai izolálása volt.

Mindennapok a táborban

A zsidó katonák jelentékeny része a Lengyel Hadsereg tiszti állományába tartozott. Ennek megfelelően tiszti illetményt kaptak, nem fogták őket fizikai (sőt, az orvos végzettségűek kivételével szinte semmilyen) munkára. A kormányzat által létesített ún. mozgó könyvtáraknak köszönhetően olvashattak irodalmat és újságot. Nem tarthattak viszont rádiót és ezenkívül volt rá alkalom, hogy az egyik katonatiszt, Izydor Templer őrnagy fényképezőgépét is elvették. Táboron kívül sem lakhattak (bár gyerekeik járhattak lengyeleknek kialakított iskolákba), valamint a táborból való kijárásukat is korlátozták. 

Kivétel persze akadt: a katolizált Stanisław Opoka-Löwenstein százados egy ideig nyelvlektorként tevékenykedett a Pázmány Péter Tudományegyetemen (ma: Eötvös Loránd Tudományegyetem). Opoka élettörténete különlegesnek számít: Lengyelországban baloldali politikus volt, Magyarországra kerülésekor – 1940-ben – megszökött a fertőszentmiklósi táborból, majd ugyan elkapták, de jó kapcsolatai révén álláshoz jutott a Pázmányon. A továbbiakban újságíróként tevékenykedett, 1941-től részt vett a Lengyel Menekülteket Segítő Polgári Bizottság ügyeinek intézésében is.

A tábor felszámolása

Miután Magyarországot 1944 márciusában megszállták a náci Németország csapatai, azonnal elkezdték lecserélni az államigazgatás vezetőit németbarát hivatalnokokra. Tavasz végére már elkezdődtek a deportálások Vámosmikolán is. A tábort 1944. november 19-én számolták fel, a nyilasok és Szálasi október 16-án kerültek hatalomra.

Turchányi Béla főhadnagy – aki a tábor utolsó parancsnokaként igyekezett késleltetni a folyamatokat – november 16-án kelt levele szerint 80 tiszt, 87 főnyi legénység és 22 családtag lakott a táborban. A nácik utasítása az volt, hogy Győr irányába indítsák el a táborlakókat. Turchányi főhadnagy az internáltak deportálásakor Komáromnál mindenkit szélnek eresztett, és ezzel a bátor cselekedettel mentette meg többségük életét. A háború után balassagyarmati lakásán kapott több köszönőlevelet a túlélőktől. Az új hatalom vagyonát ugyan elvette, de nem zaklatták a Rákosi-rendszer alatt.

Utóélet, emlékezet

A fentiekben említett két egykori internált közül Stanisław Opoka-Löwenstein 1944-ben Dachauban halt meg, Izydor Templer viszont megmenekült, a II. világháború után a Lengyel Néphadseregben szolgált, majd Izraelbe emigrált, ahol a továbbiakban is katonáskodott.

A vámosmikolai lengyel menekültek történetét az 1990-es évektől tárták fel. Tiszteletükre emléktáblát és emlékhelyet avattak, ezenkívül 2023 tavaszán megrendezték a „Menekültek Útja” nevet viselő emlékakciót, amelynek során a résztvevők meglátogatták az egykori menekülttáboroknak otthont adó Ipoly menti településeket.

A szerző történész, a Pilecki Institute külsős kutatója.

(Borítókép: Vámosmikolai Általános Iskola. Fotó: Wikipédia)